I never thought I’ll ever blog about ClearCase, but I have to write about the latest issue I had.
One of the sites I maintain has a couple of VOBs (Versioned Object Base, it’s called repository in other version control systems) which got corrupted. Someone from NAS team (it’s not your home NAS system) tweaked with NFS parameters, and locked out the VOB server for a couple of seconds. It’s not nice.
Anyways, the server reboots every now and then, to add more spice. Continue reading
Az utóbbi időben egyre inkább látom úgy, hogy a fejlesztési folyamatokban nem lenne túl sok különbség, ha egy szép nap az emberek arra jönnének be dolgozni, hogy megszűnt a ClearCase, és minden (na jó, majdnem minden) Git-ben lenne. Continue reading
Hihetetlen, két hónapra rá feltettük a szakembernek a kérdést, hogy mi van már, és csak hebegett-habogott. A Kitchen Factory a CRM csődje. Hacsak nem tévedésből mentek be és megtetszik ott valami, javaslom a cég messzi elkerülését.
Most nem azt akarom mondani, hogy én jobban csinálnám, de legalább olvastam a Get Big Fast című könyvet, és tudom, hogy az ügyfelekkel való kapcsolat, illetve azok kiszolgálása elváráson felül mennyire fontos. Ez a lesz*rás mentén kezelés pedig annyira jellemző a magyar kereskedőkre, hogy az elkeserítő. Nem tanítják ezt a dolgot egyébként? Nem kell a kereskedő-tanoncoknak ebből vizsgázniuk? Sőt, nem ettől kéne függeni az ő karrierjüknek?
Nagyon ódzkodom a teljes lemezes titkosítástól, főleg, mióta akármilyen gépet veszek, megeszi a teljes erőforrást a WoW (tudom, tudom, függő vagyok).
Nemrég a cégben is be lett vezetve egy ilyen remek termék a laptopokon, és nem önkéntes jelleggel. Persze azt mondják, hogy az erőforrásigénye olyan minimális, hogy nem is látszik (értsd: elrejtik a processz táblából, és a megmaradó kapacitás lesz a 100%). All in all, a dolog nem tetszik.
Erre jön Schneier úr, és azt mondja, hogy milyen jó is pedig. Én ezt készséggel elhiszem, de mivel ő nem WoWozik, nem nyugtat meg teljesen.
Azonban rávilágít néhány dologra:
Aki nem ismerné Joi Ito-t, akkor kis gyorstalpaló: ő egy kockázati tőkebefektető, aki mellesleg A listás blogger, aki vállalati oldalról támogatja a műfajt. Legalábbis eddig ezt tudtam.
Mint kiderült, a hónapokban bizony bedarálta őt is a nagy WoW-gépezet, de ő egészen másként éli meg a dolgot: a raid-elést a vállalatvezetéssel veti össze, kiemelve azokat a felelősségeket, amiket a raid vezető, class vezető, az officerek, valamint a klánvezető (náluk: kurátor) vállal. Nem véletlen: bár vannak a klánban munkanélküli csaposok, tanulók, vagy építőmunkások, sőt, van pap is, üzleti ügyeket is meg lehet tárgyalni a guild csatornán. Joi Ito fényt derít arra is, hogy csupa jópofa, ám a valós életben is nagyon fontos tulajdonság kell egy klán működtetéséhez, ami tulajdonképpen nem is annyira különbözik a munkájától. Érdekes. Felettébb érdekes.
GE Medical, február 14-től. A Daylon lemaradt.
Érdekes cikket írt Joel Spolsky, akinek ugye eddig főleg szoftverfejlesztés területén hallottuk hangját. Ez a mostani azt feszegeti, hogy miért is különbözőek a zenei albumok árai, és miért próbálja az EMI rávenni az iTunes-t, hogy tegyen ő is így.
Az eredeti magyarázat arról szól, hogy ha drágábbért is megveszik a nagyon közkedvelt slágereket, miért ne kaszálnánk többet, a többinek meg miért nem csökkentjük az árait, hogy a nagyobb eladásból legalább több bevételünk legyen. Persze ez a dolog kamu. Mert akkor miért adják ugyanannyiért a mozijegyeket, akármelyik filmről is van szó?
A két társaság között az a különbség, hogy míg a mozik (és az iTunes zenebolt is) a reklámokkal akarja hirdetni a kasszasikernek látszó áruit (ami teljesen rendjénvalónak is érzünk), addig a zeneipar másként próbál hatni ránk: lefizetett DJ-kkel (gondolom, ez ma már nincs), a rádiók által (azt mondják, hogy ez sincs, persze), és az ár által.
Mert ugye ha valami irtó drága, az akkor biztos nagyon jó, ha meg valami olcsó, akkor az meg biztos ócska. Ezáltal a pökhendibb zenészeket egyszerűen csak meg kell fenyegetni, hogy az alacsonyabb árkategóriába fogják besorolni a következő lemezüket, akármennyire jó is. Ugyanez van a rootkit-ekkel is (tudjátok, a CD-re rakott úgynevezett jogosultságmenedzsment szoftverekkel): nem támogatunk, ha nem engeded, hogy felrakjuk a szoftvermocskot.
Segíts rajtunk, iTunes! Te vagy az egyetlen reménységünk!
Hú, de régen nem írtam a blogba! Hú de régen nem csináltam már semmi mást, csak a cégben folyó fejlesztési metaproblémákkal foglalkozom! Meg jelentések írásával. Volt itt minden: hogy kanyarintsuk át a Subversion rendszert, hogy minél ”profibbá„ váljon, milyen ágaztatási és összefésülési módszert használjunk hozzá, milyen tesztelési környezetet állítsunk fel a legújabb szoftverhez, milyen biztonsági feltételekkel oldjuk meg, hogy ne lehessen betörni a központi rendszerbe, ésígytovább. Már csak ez is kész fejfájás. Nem beszélve a projekt fejlesztési részének vezetési viszontagságairól, ami már akár külön könyvet is érdemelne. Continue reading
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cég, ahova felvettek egy projekt menedzsert. Ennek az embernek kedvenc szava járása az volt, hogy „ahonnan én jövök”, meg hogy „én csak tudom, már negyven éve vagyok a szakmában”.
Történt egyszer, hogy bővíteni kezdte a projektet, miután elkészült a projekt terv. Egy teljesen új dolgot talált ki, amit egy ebéd közben hallott: unit teszteknek kell lennie! Bár a projektbe nem nagyon fért bele ez az új dolog (lévén egy már meglévő szoftverhez kell webservices-t írni), úgy döntött, hogy az egyes metódusok ellenőrzését unit tesztnek fogja hívni.
Valami junior projekt menedzser, és önjelölt fejlesztési vezető ezt találta mondani neki: – Tisztelt Szakember Kolléga! Szerény ismereteim vannak csak a témában, de hát mégiscsak az én terveim alapján írjuk a teszteket újabban, szerintem a unit teszt egyáltalán nem ez. Ami ide kell, az regressziós teszt, hiszen egy működő rendszert tesztelünk.
De a szakember nem hallgatott rá. Ráförmedt a fiatalemberre, aki kollégának merte őt nevezni, hogy mit képzel, ő nem döntheti el, hogy mit minek nevezzünk. Egyébként is van egy rakás teszt, például rendszer, integrációs, penetrációs, és még sorolta a litániát, hogy mennyire is okos ő.
Azt sajnos a mai napig nem érti, hogy a tesztek garnitúrákba rendeződnek, és azok további garnitúrákba. Illetve lehet, hogy ezt érti, de nem látja, hogy ezt fa struktúrába lehet rendezni, így a végén egy darab mérőszámot kapunk: sikeres vagy sikertelen. Nem is fogja, hiszen ő nem mérnök.
Mindezek ellenére addig marad a cégnél, amíg meg nem hal.
Megvolt a kivitel napja. Bementünk dolgozni, este tízkor elzavartak minket, otthonról tovább nyomtuk. Aztán Vancouver-ben is elszállingóztak haza az emberek.
Gondoltam, itt az idő lelépni. Nem. Konferencia hívás. Mit, hova telepítsen kicsoda. Félreértik. Még jó, hogy nem videokonf, mert széleseket gesztikulálok, néha nem szépeket.
No nem baj, hajnali fél öt. Alszom, csak hogy felébresszenek negyed kilenckor. Ott várták hatan, hogy javítsam ki azt a kódrészletet, amit még soha az életben nem láttam, és azt sem tudom, hogy hol kapcsolódik a mihez. Egykor kidőltem.
Másnap délre elmúlt az iszonyatos fejfájásom, megint tudtam koncentrálni. Új kör. Kiderült, hogy mindenki már csak elrontja a dolgokat, de azért gratulálnak, hogy sikerült. Vicces. Tele van hibákkal, csak idő kérdése, hogy kiborul a bili.