Sikerült kimosnunk a tüntetésen hordott sárga pólót a világos színű ruhákkal. Ennek megfelelően minden nem műszálas ruha legjobb esetben is vajszínű lett. A rosszabb eseteket már el sem mesélem!

Mindenesetre maga a póló is kapott egy kis sötét foltot: bizonyára a Magyar Feltalálók Egyesülete aknamunkájának köszönhető.

A minap a Mesterségek Ünnepe keretében sikeresen ellátogattunk a hangszerek kiállítására, ami a Nemzeti Galéria Király pincéjében volt megtartva. Mondanom sem kell, gyönyörű volt. Magyar mesterek hegedüi garmadával, tekerőlant, sőt, egy nagyon gyönyörű lantcsemballó is volt.

Az egyik kisebb, mondjuk úgy, eredetileg dupla magánzárkának épült helyiségben remek akusztikus és elektrónikus gitárok voltak kiállítva, készítőikkel együtt. Az előbbi lantcsemballó alkotója (aki mellesleg ezüstkoszorús) itt állította ki saját építésű gambáját. Tényleg nagyon remek volt.

No, ma erőt vettem magamon, és megkerestem a weben eme jó embereket. Azt most hagyjuk, hogy a www.instrument.hu nem valami modern böngésző-barát (nekem nincs régi böngészőm), de megtaláltam azokat a jóembereket is, akik a kiállított gitárokat követték el. Nini, mit látok? Csak nem az a domain, amiről oly sokáig jött a Zafi.B worm, hogy naponta kellett törölnöm az e-mail karantént?

Mindenhez nem érthet az ember. Ám ha megbíztok egy dilettáns hangszerértőben, nos, a hangszerekhez nagyon értenek.

Annó ilyesformaképpen kérdezte Márkus László a kanapéról színésznő társát, mint ahogy Alex „Igazismegnemis” Salkever Steve Jobs-nak címzett bocsánatkérő levelében.

Nem is tudom, hogy mit mondjak róla. Amolyan adatokat összegyűjtő, igazságféléket összeácsoló, de a távlati képet nem látó ember benyomását kelti mr. Salkever. Az egyik mondatban azt fejtegeti, hogy limitálva van az iPod minibe szállított Hitachi winchesterek száma (negyedévente kétszázezer darab), tehát a miniből nem adhatnak el végtelen mennyiségben, de a következő bekezdésben már arról ír, hogy sosem fog elterjedni a mini ilyen árak mellett.

Mr. Salkever, Get Real!

Képzeljük csak magunkat az Apple helyébe: van egy termékünk, amit, ha olcsón adunk, az egész világon szétteríthetnénk. Minél inkább növeljük az árát, annál kevesebben veszik meg. Ám minek csökkentenénk az árat olyan szintre, amikor lényegesen többet vennének az emberek, mint amennyit elő tudunk állítani?

Már régen nem úgy megy az árképzés, hogy „ennyi munkát, ennyi anyagot raktam bele, és ennyi az én hasznom”, hanem úgy, hogy megnézem, mennyiért lehet eladni, és utána eldöntöm, hogy a haszon mennyire kecsegtető.

Hajdanán az internetet, a netet, a webet mind kisbetűvel írtuk. Az utánunk jövők érezték akkora változásnak, hogy nagy kezdőbetűvel írták. Csak azért, mert nem értették: ez is csak egy médium. Az újságot és a rádiót sem nagy betűkkel írjuk. A Wired News cikke is emellett teszi le a voksot.

A „hősidőkben” még nem alakultak ki a kifejezések, legalábbis nem volt annyi, mint most. Aztán jöttek azok, akiknek az egész új volt, de volt bennük egy adag tettvágy, hogy ők is hozzátegyenek valamit. Ezek lettek például a nagybetűk, meg a kihagyott kötőjelek (ld. e-mail). Abban bíztak, hogy meg tudják honosítani ezeket a köztudatba beinjektálással.

Azért nekünk is vannak ilyen szavaink: „mégse”, „kompatíbilis”, amik a Windows

Újra olvasom a Virtuálfényt (VF). Leraktam a Pattern Recognition-t (PR). Már kezdem érteni, hogy miért olyan nehezen olvasható a PR. Mert a VF is az. Meg a többi. Le kéne fordítani a PR-t.

A minap épp léptem ki a lakás ajtaján, mikor meghallom, hogy egy fiatal srác azt kérdezi a szomszédtól: „tessék mondani, [egy közös szomszéd] csak elment otthonról, vagy nyaralni mentek? … már hogy érdemes-e visszajönni este?”

Hihi… a szomszéd öreg néni minden nap meglocsolja a virágokat, meg felmos a folyosón, de biztos, hogy nem megy el nyaralni, mivel nincs miből. A srácnak még bele kell jönnie a hazudozásba.

Az ablakpárkányon pihenő rózsánkat behoztuk megfüröszteni. [figyelmeztetés: ez most egy nagyon személyes-blog-jellegű bejegyzés]

Örömmel vettük észre, hogy túlzottan nagy visszavágások nélkül is kezd bonsai-sodni, és sorra-másra kezdi hozni a leveleit. Sőt, tegnap reggel még csak két, estére három, ma reggelre meg már öt bimbót számoltunk rajta össze! Ráadásul jó kis tüskéi is vannak, ami az az illusztráción is látszik.

Péntek 13. van. Ma kell döntenem állásügyben. Mert ugye mostanra élesedett be egyszerre három is.

Van egy eszméletlen jól fizető állás, fejlesztés, meg is tudom csinálni, csak a kockázat az, hogy a jelenlegi pénz három hónapig elég csak. Elvileg lesz több is. Sokkal több. Persze, mondhatnám azt is, hogy ilyen szép reményeket már sokat láttam, és elegem van belőlük. De nem mondom, mert már a szépremény-szakaszban is sok potenciál van.

Van egy másik is, ami annyira fizet, hogy rövidtávú anyagi problémáimat is megoldja. Itt kissé gondban vagyok, hiszen nem vagyok biztos, hogy meg tudok-e felelni az elvárásoknak. Persze, végignézve azokat, akik ezt eddig is csinálták, még az is valószínű, hogy jobb vagyok náluk (persze, nem az ő szakterületükön). Így a megfelelésnek azért rendesen van esélye.

Aztán van a harmadik. Anyagilag az a legrosszabb. Ekkor rövid távon sok mindent kell feláldoznom a túléléshez, ám ez egy olyan multi, ahol – úgy vettem észre – megbecsülik az embert, és támogatják. A feladatokat mindenképpen el tudom látni, mégis izgalmas, kihívásokkal teli munka. A szakmai perspektívát ez nyújtja, ad egy kicsi, de biztos anyagi hátteret, és lényegesen hosszabb távúnak látszik, mint az összes többi.

Csak arányaiban összemérve: Az első állás a három hónap alatt annyi bevételt jelent, mint a harmadik verzió nyolc alatt. A második és harmadik közti arány kb. a fele-kétharmada. Persze, mindegyik álláshoz exkluzivitást szeretnének, de a második mellett azért lényegesen több időm lehet, mint az elsőnél, de a harmadik – nincs kérdés – minden időmet felemésztheti.

Jah, a legszebb az egészben: egyik sem hirtelen pottyant, mindegyiket külön-külön, hosszú idő alatt hoztam össze, ami még sajgóbbá teheti a „Miért nem mentem inkább Hufnágel Pistihez”-jellegű problémákat a későbbiekben.

Melyiket válasszam?

Hétvégén úgy döntöttünk, meglátogatjuk Esztergomot. Persze, totál kiment a fejünkből, hogy arrafelé lajtoskocsi viszi a vizet.

Csodálkoztunk is, hogy csak egy-két étterem volt nyitva, de a turisták jöttek ezrével.

Közben egy nagyon szép folyóparti utcácsa lakik a Kis Duna körül, és magáról a szigetről lehet átmenni a Mária Valéria hídon. Maga a híd egész remeknek hatott.

Az odautat egyébként egy remek Siemens vonattal tettünk meg, ami kb. olyan volt, mint amikor a szakácsművészet csúcsával tömött tálalókocsit kéne egy motocross pályán úgy végiggurítanunk, hogy ne essenek le a drága étkek. Az is biztos, hogy érdemes biciklit vinni, hiszen a) elfér, b) könnyebb elérni a belvárost, c) lényegesen egyszerűbb átruccanni Párkányba.

Természetesen meglátogattuk a Bazilikát is, aminek akkora felületét lepte az évszázadok pora, hogy meg is állapítottam, hogy nem tetszene, ha nekem kéne takarítanom. Az arany feliratoknál letisztították, de ezzel csak azt érték el, hogy jobban látszódjon az elszíneződés.

Bár kétségtelen, hogy belegondolva az is borzasztóan nagy meló lehetett.

A képet megnézve talán kicsit látszik is, hogy nem csak a felirat van tisztítva, hanem a kupola pereme is: azok ott nem madarak, hanem emberek! Ott császkálnak, egy szál korlátban kapaszkodva! Hülye túristák! Én fel nem mennék.

Túristából pedig Dunát lehetett volna rekeszteni. A prímási palota mellett például ott parkolt néhány lakókocsiautójármű, tömve elektronikus cuccal, és sok-sok olasszal. A parkolóban japán csoport kamerázott. Őket egy darabot nem zavarta, hogy a kútra több nyelven ki volt írva, hogy tilos belőle inni, és a városházán meg osztogatták a babavizet. Az igazi túrista még a pokolban is fényképez.

Szerencsére bizonyos helyekre kifejezetten kevéssé mentek: előszöris a milleniumi emlékműhöz már érdekes módon nem jutottak el, és Párkányba se mentek.

Párkány pedig megér egy misét. Lehet, hogy én voltam a figyelmetlen, de úgy vettem észre, hogy Esztergomban csak ott volt kiírva valami is szlovákul, ahol egyébként angolul vagy németül is. Cserébe Párkányban szinte minden ki volt írva magyarul is! Aztán meg egy gyors fejszámolás után kiderült, hogy miért nem akarok bemenni egy esztergomi étterembe! Többe kerül ott egy darab elemózsia, mint Budapest belvárosban! Hát, Párkányban ebédeltünk remeket az Átrium Panzió éttermében, és úgy elfogadták a forintot, mintha csak tévedésből lett volna az a határ ottan. Még OTP automata is volt!

Persze nem minden arany, ami fénylik – de mindenesetre tartalmaz szabad elektronokat –, azt is el kell mondani, hogy Esztergom sokkal szebb város, és jövő februárra ígérik az élményfürdőt. Ám a külcsín csak egy dolog: sikerült eljutnunk egy olyan utcába is, ami szép széles, mindkét oldala térkővel volt burkolva, és elegáns kandelláberek voltak az egész utcán… de elég volt rápillantani csak a házakra, és már tudtam, hogy ezek mind csak puccos putrik.

Végülis ha tudod, hova mész, Esztergom egy nagyon szép, Párkány pedig egy nagyon kedves hely. Természetesen az eredmények nem véglegesek: visszavágó jövő márciusban.

Történt egyszer, hogy a Zsáklakban véletlenül megkopott a gumibak. Szerencsére épp beugrott Gandalf (akarom mondani a garanciális szerviz), és azt mondta, „ne nyugtalankodj, kis hobbit, űzd csak tovább a hobbid”. Nemrég meg is érkeztek a friss gumibakok.

Aztán nagy hirtelen nekiláttunk a jó szervízemberrel, aki mellesleg régebb óta jó barátom, mint hogy, kinyervén a bal oldalon található logic board-ot is. Persze, nem ez volt a vége.

Miután már egy órája csak szétszedtük a berendezést, és egyre (értsd: exponenciálisan) rázósabb részek jöttek, úgy este 11 tájékán úgy döntöttem, hogy szép dolog ez a gép szétvadászása, de egy gumibakért nem éri meg ketté törni a tévéjét. Így volt szép két óránk, mikor bár remek dolgokat láttunk, de főleg tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak.

Sebaj, még nem adjuk fel!