Ismét megörvendeztettek egy olyan interjúval, ami elég viccesre kerekedett.
Felhívott egy jóember, hogy beszélgetne velem, mondjuk másnap reggel nyolckor. Mesélt valamit a munkáról is, amiből kb. belőttem a céget is (el is találtam, egyébként), meg arról, hogy hova menjek. Nem, nem pontos házszámot mondott, hanem az épület nevét.
No, fel is kerekedtem jóval korábban, mint ahogy azt szoktam, és meglátogattam az utcát. Mondanom sem kell, hogy senki sem tudta, hogy hol is van ez az épület. Mint utóbb kiderült, annak banknak a biztonsági őrétől kérdeztem meg utoljára, ami pont az épülettel szemben volt, tehát még a szomszédok sem tudják, mi is az épület neve.
Már ott bolyongok mióta, mikor eszembe jut a csodatelefonszám. Megcsörgetem, és egy bájos üzenetrögzítő hang kezdi az érthetetlen „Leave note after the tone”-jellegű szövegét. De aztán nem volt síp, és én – gondolván, ez egy magyar cég, csak értenek magyarul is – szépen megmondtam ékes magyar nyelven, hogy én X. Y.-t keresem.
A hölgyről ekkor gyorsan kiderült, hogy nem magnó, hanem válaszol. Angolul, mert egy kukkot sem beszél a benszülöttek nyelvén. Váltunk. Kiderül, hogy az illetőt nem X. Y.-nak, hanem X. Z.-nek hívják, és az épület nevét mondja, csak nagy nehezen tudom kihúzni belőle a házszámot.
No, mikor felmentem, kiderült, hogy van két (2) magyar recepciós, és egy hiperaktív angol hölgy, aki csak úgy osztogatja az utasításokat. Gyorsan kiderül, hogy az X. Z. nincs is bent, mert 9-re jár, így inkább a hölgy interjúztat.
Maga az interjú elég szokványos volt. Kicsit örültem is annak, hogy angolul megy, hátha olyan melóhelyre keresnek népet, akinek inglízül is kell szpíkelni. Mindenesetre még egy pohár vízzel sem kínáltak meg. Aztán még néhányat telefonon is kérdezett a hölgy, miután kiderült, hogy a helyszínen elfelejtette. Mindenesetre alkalmasnak vélt. Talán a jövő héten kiderül.
