Megrendeztem az ad-hoc webdesign versenyemet! A helyezettek:
A Peabody Essex Museum által készített Yin Yu Tang egy késői Qing dinasztiai kereskedőházat mutat be fényképekkel, mozival, vakuval, és fantasztikus stílussal.
Vidám, mégis nyugodt flash szájt, és itt most a flest tessék érteni nem csak a technológiára! Jó fej, az biztos.
Ez szintén egy dizájner oldal. Amit csak ki lehet hozni a sárgából. Mellesleg a csókák Mac-esek (is).
Szombati reggeliző kiruccanásunk alkalmával sikerült majdnem belefulladnunk a Cappuccino-ba. Az utánunk jövő srác épp reklamált, hogy nem elég erős a kávé, mikor épp a pulthoz evezett egy kissé meleg beállítottságú egyén, és így szólt, a kávéra mutatva:
–Anyaföld! Bele vethetnéd a krumplit is!
A gyerek kissé megrökönyödve keresett valami kibúvót, és a kábaságára hivatkozott. Erre a riposzt:
–Nem kellett volna a piszoár széléről a szennyezett anyagot felszippantani!
Padló.
Node mentünk mi haza is, villanykával, midőn a lent hezitáló idősödő házaspár férjtagja elszánta magát, és felszállt. Épphogy felért, és az asszonyka még fel sem ocsúdott, már a gyenge szociális érzékkel rendelkező elektromos sofőr be is vágta az ajtókat, és el is indult. Úgy öt métert, mert ugye a lámpát nem nézzük. Erre egy vicces kedvű öregúr, aki már az elejétől fogva mindenkinek észt osztogatott, megszólalt:
–Ilyen gyorsan nem válik el mégegyszer!
Mi jöhet még?
A minap tankoltam a Hattyú utcai Shell kútnál ötezer forintért, és vásároltam egy autópálya matricát. Tudjátok, a húsvéti rokonlátogatás. Nos. Gondoltam, elég ügyes vagyok ahhoz, hogy ne verjenek át. Mire kiszálltam a kocsiból, már jött is a joviális arcú piros pulcsis ember, hogy ő majd jól megtankol nekem. Figyeltem folyamatosan, hogy mennyit csurgat a tankba. 4999.-, ez OK.
Aztán bementem a shop-ba, ahol kis kavarodás volt, mert volt egy reklamáló ember, és a két pénztáros hölgy. Persze, hogy keresztbe beszéltünk. Szóval mondtam, hogy az x-es kútnál tankoltam, és miközben ütötte be a gépbe a dolgot (tudjátok, áfás számla), még mondtam az autópálya matricát is. Persze nem hallotta, és rávágta, hogy ötezer. Milyen jó, hogy pár perccel azelőtt felvettem az automatából egy ötezrest is, át is adtam. Közben persze csacsogás keresztbe, és mondtam a nőszemélynek, hogy még lóg egy matricával (amit az ő állítása szerint nem mondtam), amit szerencsére már nem kérek számlára. Erre azt mondja, h ötezer kilencszázhetven. Uh-oh, már adtam egy ötöst! Miért akar még egyet kérni?
Mondtam, hogy bocs, az imént adtam át egyet, ne kérjen mégegyet. Erre az a kompromisszumos javaslat érkezett, hogy megnézik a szalagon. Jó, vártam. Aztán valami tíz percet nyammogtak a videóval, de nem látták (persze, hogy nem, hiszen ezek a bóvli kamerák előszöris nem élesek, másodszor is ugye négyet vesz a videó egyszerre, így mindig van olyan kamera, amit nem vesz). Azt mondták, kikockázzák. Mindegy, adjam meg a nevem és telefonszámom (amit ugye bátran kiadhatok, hiszen mindkettő benne van a nyílvános adatbázisokban, mivel én vagyok az ügyvezető, és a cég nevén van a telefon), és akkor ha baj lesz, majd szólnak. Szóljanak. Mindenesetre az áfás számlát és a nyugtát odaadták, aztán mehettem Isten hírével.
No nem tartott sokáig a pünkösdi királyság, mert hívtak ám, hogy ötezer hiányuk van (haha, pontosan ötezer, a borravaló meg ugye más kasszában van), és hogy vigyem be a pénzt.
Nos, azt montam, hogy jelentsenek fel. Vagy nem volt ez jó ötlet?
Szombat délután meglátogattuk a Budapesti Állatkertet. Sajnos Bömbit már nem sikerült elcsípnünk az Oroszlán játszótéren (mire odaértünk, már békésen aludt, és nem kívántuk lefotózni a maszatos üvegen keresztül már azért sem, nehogy megijesszük).
Valószínűleg a nap fénypontjára nevezett az az esemény is, hogy távozáskor még az Állatkertben sikerült minden fájdalom nélkül megszülnöm a vesekövemet.